Megtanultam én a
kételyekkel, félelemmel
telített reggelekkel élni,
ezt a változást,
csomózza ostobaság
össze-vissza,
nem akarok sassal szállni,
konok lelkemet
nem lehet eltéríteni,
nehéz közöny nyomja a vállamat,
ám megigéz a madárénekkar;
hozzájuk sompolyognék titokban -
sziklafalba ütközök,
egy ronda kavicson ...

Sem a bölcs, sem a balga,
nem látnak
ködös homályon át,
egyik is másik is csodálkozik,
mért takarja el a Napot
egy hatalmas, rikoltó vad madár,
keresve keresik csönd-éjében,
hova tűnt lépteiknek fénye,
feleszmélnek,
nekik most menni kell,
az éjszakába jaj-sikoly száll,
bölcsességet, balgaságot
nem vihetik magukkal ...

Napok, hetek múlnak el,
míg néma gondolatok vesznek el.
Elszállnak a semmibe,
a kimondatlan szavak tengerébe.

Elmúlik minden,
kimondani is nehéz,
mert e szavak súlya
lelkembe maró fájdalmat idéz.

Sötét kupolán függeszkedő csillagok,
végtelen tenger feletti lég,
hullva potyognak le, ha pislogok
nem is láttam, hogy voltatok.

Magányos mező, búzakalászt simogató
déli szél porfelhőt kavar,
homokos traktornyomatos útravaló,
ha visszanézel is még fölkavar.

Tavaszi árban mint szikla áll,
kiszáradt fa alvadt ...

Az előadás véget ért,
A függöny is legördült,
De valaki még ott áll,
Festetten egyedül.

A reflektor nem világít,
A bohóc mégsem tágít.
Áll ott sután, kócosan
És közben a könnye csurran.

Most én vagyok a bohóc,
Porondom a nagyvilág.
Nem vagyok kifestve sem,
Mégis cirkusz az életem.

De nem tudok nevetni ...

Egy decemberi reggelen,
lelke felkelt meztelen.
A hideg télben lábujjhegyen,
lépdelt a hóban nesztelen.

Az út végén a hídra lépve,
nézett le a fagyott mélybe.
Lába alatt szakadék,
háta mögött a messzeség.

Egy depressziós reggelen,
testet sodort a végtelen.
A habok csendben átkarolták
és szerelmesen a mélybe ...