Szomorú vagyok, mert nem vagy itt velem
Összeesek, ha nem fogod meg a kezem
Siess hozzám, kapj el amíg nem késő
Nyúlj utánam, amíg nem jön a végszó

Nyúlj utánam, mert összeroskadok
Csókolj meg, mert mindjárt elsorvadok
Szoríts magadhoz, mert mindjárt szétesek
Szerelmed nélkül én nem élhetek

Inkább a halál, mint, hogy tovább
éljek eme szörnyű helyen.
Élni már nem merek, mert zavar a kín,
gyötör a lelki ismeret.
Néha szerettem élni, de most már nem.
Szar az végtelen, bárcsak meghalnék, elillanna életem.
Szerettem szeretni, gyülőlni az embert,
de most már ezt nem tehetem,
mert a lelkem távozott mely oly felderíthetetlen.

Ha életed egére felleg borul,
Szívedben a búbánat csatája dúl.
Ne legyen barátod a bús csüggedés
Mert az élet iskolája szenvedés.

Ha majdan egykoron, éveknek múltán
Az elhagyott sírom halmára rálelsz
Amely fedni fogja fáradt testemet
Írd fel, kérlek, a korhadó keresztre,
Hogy egykor Te is szerettél engemet.

Egy halk utolsó szó, mit értek:
\'Szeretlek\'
Még egy utolsó lélegzet:
\'Ég veletek\'

Halk szirénazaj a távolból,
Minden emlék előjő a távolból.
Néma csend csak a lelkem sír
Elment örökre, új lakhelye:
Az örök sír.

A lehelet megremeg,
himbálódzik az ág,
szél süvít az út felett.

Méregszag tölti be az éjjelt,
port kavaró csend, mély és bús.
Kongó üresség.

Tekintetek tűnnek fel a ködben.
Egy remegő hang,
egy elhalványult íz.
Ölelés, hangok délibábjai.
Rettentő feleslegesség.

Hogy meghallgatta imámat, köszönöm;
Egy időre remélem nem gyötröm,
Tisztelője.

Hogy itt hagyott még, el nem vitt,
S hogy meggondolom újra, mi a hit,
Tisztelője.

Hogy a barátság még virágozhat,
Csók s ölelés záporozhat,
Tisztelője.

Térdre ereszkedem Ön előtt,
S köszönök minden ...