Itt hagytál ismét,
elhagytál az imént,
de szemedben különös csillanás ragyogott,
hogy a szerelmet épp elhagyod.

Fájt? Neked jobban.
És én nem mentem tovább a nyomodban,
inkább leültem az úttestpadkára
és sírva vártam a feloldozásra.

Nem hagytam magam,
mert minden fontosabb,
mint te voltál,
de az arcod már gúnyosabb.

Különös jókedvem van,
hogy nem kell attól félnem,
hogy elhagysz, mert már megtetted
és ezzel az életedet mentetted.

Nyugalom és oltalom,
és őszinteség a hangomon,
önálló vagyok mondtad,
csak még önmagammal küzdök, gondoltad.

Zene a világ és csoda,
mindennap egy csoda
éld át, tedd valósággá
és leginkább boldoggá.