Üveghegyek mögé bújtak
gyönyörűséges perceim.
Mint pislákoló gyertyán az olvadó viasz,
Lassan csordogálnak félbeszakadt vágyaim.
Elfolynak, s mint sötét rianás
a dermedt tó vizét,
Úgy hasítják ketté sajgó szívemet.
Most már tudom,
hogy a lélek sebe éppen úgy tud fájni,
Mintha a testen tátongó fekélyt
valaki izzó parázzsal próbálná
Orvosolni.
S ott, éppen azon a helyen,
hol nemrég még szerelemvirág illatozott,
Hamu van csupán,
s én, reményeim szülő anyja most könnyezve ásom
Szívemben azt a vermet,
hová álmaim, vágyaim végleg eltemethetem.