Szád már néma volt,
csak szemed súgta, hogy szeret.
Pillantásod átkarolt,
s Te így mondtál nemet

A két szemed szeretett legtovább,
az nem enged új útra,
s ha mégis járnám új út porát,
szívem újra csak rád találna.

Arcom a porba hullna,
s én újra meg újra,
akkor is csak néznék a holdra,
talán ő rejtette szemed a csillagokba.

Amennyit azok a szemek adtak,
megőriztem magamnak.
Elrejtem a holnapnak,
hátha kevés fénye lesz a napnak.

Mert beragyogtad a világot,
pillantásod maga volt a létezés.
De már nem ringatnak édes álmok,
túl sötét az ébredés.

Az út melyen járok,
már felégett mögöttem.
Királynak várárok,
vasglória fölöttem.

De szemedben ragyog a nap,
újra lát a vak,
s ha megérint ajkad,
többé virág nem hervad.

De elhúztad arcod,
s elvetted kezed,
mégsem vallottam kudarcot,
mert két szemed szeret.

És elveheted mindenem,
kitépheted szívem:
nem veszel el semmit sem,
mert mit elvennél már tied.
Minden együtt töltött pillanat,
itt él örökké bennem,
s hogy magamhoz hívjalak
nem kell semmit sem tennem.


Ha menni akarsz, hát hagyom
bátran elengedlek,
mert gondolatban összerakom,
s visszakapom szerelmed.

Itt él minden egyes részed,
érintés, szó, mozzanat.
Csak lehunyom szemem – így látlak egésznek.
Köszönöm, hogy megálmodhatlak.

Csak szemeid nem láthatom,
azt megálmodni sem tudom,
mégsem fojt meg bánatom,
mert szemed érezni fogom.

S ha minden út egy tűzverem,
addig járom még meglelem,
a szempárt mely az életem,
mi az életnél is több nekem.