Fekete és fehér,
szorít ököl, simít tenyér.
Háború és béke,
egyiknek sincs vége.
Szeret és gyűlöl:
egy helyről fakad – belülről.
Álom és valóság,
mindkettő hazugság.
Minden, majd semmi,
nem lehet mindig nyerni.
Élet és halál,
az egyik eltaszít, a másik rád talál.

Öröm és bánat,
urai ők is a világnak.
Ölelések, pofonok;
váltakoznak, akár az évszakok.
Vörös és fekete:
mindkettő a pusztítás színe.
Angyalok és démonok,
léteznek vagy mítoszok?
Isten(ek) és emberek.
Ki adott kinek életet?
Édes és keserű,
egyszer ború, másszor derű.

Menny és pokol
melyek közt lelkünk tékozol.
Lenn a tenger, fenn az ég;
érdekes, hogy mindkettő kék.
Könny és mosoly
melyek mögé a világ elől bujdosol.
Van aki szép és van aki ronda;
de vajon milyen lehet kifordítva?
Van aki Úr és van aki szolga.
De ha csak egy napig a szolga parancsolna...
Hideg és meleg.
Mindkettőben szenvedek.

Lázam van, komoly bajom,
s ilyeneken gondolkodom.
De ha nem lenne lázam,
akkor is elmerülnék a gondolkodásban,
Megfövök, s közben ráz a hideg.
Üstöt ide mindenkinek!
Saját levembe főzöm magam,
hiszen éppen elég vizet termel az agyam.