Furcsa hangulat érint meg, ahogy a régi temetőt járom.
Fejem felett terebélyes fák haldokló lombkoronája tekint rám,
Lábam alatt zizegnek az elmúlást idéző, lehullott levelek.

Járatlan bozótos rejtekében megsüllyedt, ledőlt síremlékek,
Melyeket átharapott az idő vasfoga, s melyek névtelenül rejtik
Előlünk, hívatlan látogatók elől a bennük örök álmot alvó lakóikat.

Barangolok. Kissé félve lépek előre, nehogy felverjem álmukat,
Örök nyugalmukat a névtelen halottaknak, kiket a gyorsan száguldó,
Kegyetlen idő már rég maga mögött hagyott.

Kik voltak vajon ők, a regényes múlt reánk maradt emlékei,
s milyen volt sorsuk? Honnan indultak el és mely
Állomásokon időzött életük robogó gyorsvonata, míg ide, az utolsóra,
Végső nyughelyükre befutott a soha vissza nem forduló szerelvény?

Szegények voltak, vagy gazdagok? Egészségben töltötték
a rájuk szabott éveket,vagy testük, lelkük betegség, láz törte meg?
Hányat pusztított el közülük járvány, vagy háború?

Volt-e gondoskodó családjuk vagy a magány sötét zárkájában
keserűen teltek öreg napjaik, míg a nagy rendező, a halál a béklyóból
ki nem szabadította őket?

Titok marad mindez, örök, nagy titok, melyet nem fejthet meg más,
csupán a temető őre, a jóságos, bölcs faóriás.