Halk mozdulatokban jár a csend,
S egy éjbéli hang emészti ide fent,
Lelkem végtelenül fényes táborát,
Suttogó szelek szólják pár sorát,
Az életemnek, s több pontján meg leli ez lényem.
Mentális áradatba emelkedek fel a távol messzeségében.

Szelek szárnyán repülök az emberek álmán át,
Fiktív valóságom pályáján hol senki sem lát,
Engem, ott leplezem a jellemem, ha kell nektek,
Percről percre papírra vetem, szemérmetlen módon,
Az igazat ki mondom, akkor is ha monotonul tudatom.
A távolba látok, a láthatáron túl járok, a sötét alagúton is tova szállok.

Lehunyva szemeim perifériámban látom a világom,
Karomat kitárva fellegek távlatába, köd honol az irányba,
Amerre szállok én tova, orrom elenyészve minden soromban,
Példázott valóságba invitál, hol egy élet sem mostoha.
Habár a sok ostoba ember ma már csak kínjában ordibál,
Orbitális oltalom e holmi táj, hol nem tudom mi vár rám talán
Az éj leple alatt, mentális áradatban járok, lelkem szüntelen szabad.