Több mint három mákszemnyi
esztendő telt el, mióta először
találkoztunk. Egy kórház folyosón
rémülten tekintgettél erre az őrült
világra, egy fehér lepedőbe burkolva.

Egy pillanat volt csak, aztán elvittek.
S én ott álltam, csalódottan, tele
kétségekkel, szívembe rekedt szeretettel,
kavargó lélekkel, üresen de reménykedve,
mint egy nagy,buta, benga medve.

A reggel egy parkban köszöntött reám,
hogy kerültem oda, magam sem tudom
kiskomám. Csak azt tudom, ott, akkor
valami megváltozott. Másképp néztek rám
az emberek, kik villamosra vártak.

A többiek mind, a dolguk után jártak,
mint minden reggel siettek, néha kiabáltak,
vagy a péknél sorban álltak. De én tudtam,
minden más lett! Apa lettem. Mindig
erre vágytam, de mégis a padon üresen ültem.

Féltem! S nem értettem, miért pont engem
választottál,s ha már így lett, miért nem azt érzem,
amit, e csodás pillanattól reméltem. Sajnos ma
már tudjuk, mind a ketten. Talán már akkor sejtettem,
nem soká, sikítani , fog a másikért lelked és lelkem!

Amikor a padról felállva visszatértem a lelki mezőkről,
hol téged és a válaszokat kutattam, bekerültem a
„wc papírba csomagolt hazugságok birodalmába „újra.
Megfelelni a társadalmi elvárásoknak, nem törődni
semmivel, csak mint egy gép, tenni a dolgod.

Aztán ahogy teltek a hónapok, lassan
minden megint megváltozott. Megérintett a lelked,
s már bennem dobogott a szíved! Kezdtem érezni
minden rezdülésed!S mindez észrevétlen maradt,
s csak azért imádkoztam, meg ne szakadjon e folyamat.


S lassan, mint a hógolyó, mit a hegytetőről legurítasz
és útja során csak dagad, dagad, hogy rövid életét
befejezvén a hegylábánál, már mint megállíthatatlan
görgeteg robogjon nem törődve senkivel, semmivel,
úgy kezdett kialakulni közöttünk a kapocs.

Csak te érezted, meg én! Emlékszem, egyéves voltál ,
mikor először maradtunk magunkra. Fárasztó,
de csodás nap volt! Ahogy azóta is minden pillanat,
ha együtt vagyunk, s lelkeink mint szabad vad lovak
vágtatnak mindent feledve, a szél szárnyára kéredzkedve,

a napfénytől megrészegülve, önfeledten olvadva
a végtelenbe! S e lelki kötelékünk, mi kibírt már
oly sok vitát, fájdalmat, néha kínzó őszinteséget,
ez nekem ma a legfontosabb,e nélkül értéktelen,
kincsként árult, színes üvegdarab az élet!

Ahogy kettőnk kapcsolata szárba szökkent,
hogy a száraz tények közé visszatérjek, az
anyukád és a köztem lévő szakadék úgy lett,
egyre mélyebb. Ebben hibásak voltunk, mind
a ketten. Míg ő uralkodott felettünk,

s nem akarta hallani a szavam, mikor szóltam
ez így nem jól van, úgy lettem én egyre
magányosabb,mogorvább, zordabb,
elviselhetetlen példaképe, minden
rég temetett sápadt halottnak!

Próbáltam még újra és újra,ha kellett
magam megerőszakolva, az őrület határán
táncolva, kifacsarva, mindenből kifosztva,
tíz körömmel kapaszkodva megfeszülni,
hogy világodat feletted összetartsam.

De édesanyád másképp gondolta. S lelkét,
mely kiderült olcsó portéka, pénzért és
hatalomért, kettőnkön átgázolva, áruba bocsátotta,
s ahogy élete során eddig is, s ezután is megfogja
tenni, újra ,meg újra.

Egy béla nevű „úrral” karöltve, mivel tőle több
hasznot remélhet, egy mozdulattal vágta át
torkomat,elragadva tőled a gyermekkorodat, tőlem
a kisfiamat! Mert a törvények neki ítélnek, ő határozhat
felettünk, amíg te másképp nem dönthetsz .

Először,kétségbe estem!Érzem a fájdalmat,
mit te érzel, vérzik a szívem, s úgy hiányzol mikor
nem vagy velem,mint megáradt hegyi patak ömlik
a könnyem! Nélküled élni? Nem akarok, s nem is tudok,
de Apa vagyok, s a padlóról újra fölállok!

Sok mindent összetörtek azok, itt pár sorral fentebb
bennem. De lassan megbékélek,s az álmom egy
boldog családról, a kisfiamról gyerekekről,
hitről és szeretetről, nem adom fel,az apukád
maradok mindig,s e tisztemről nem mondok le soha!

Persze sokan szeretnék, ha e döntésem megváltozna.
De csalódnak mind, kik erre spekulálnak. A vesztemre
törő díszes papír lelkű, mézes mázos, köpönyegforgató
alakok, halotti torát lelkemnek és becsületemnek korán
akarják megülni. Mekkorát koppannak szegények!

Mert a jövőnk fényes lesz kisfiam! A sólymok vezetnek
minket utunkon, követve őseink nyomát .Benned
az én vérem csörgedez, magyar vér,ősi táltosok ezeréves
hagyatéka, melyre nem soká nagy szükség lesz. Mert mi
ketten, s velünk nemzetünk a világtetején lesz újra !

S mi akkor, ott állunk a fényben, s én büszke leszek rád,
ahogy most is, mindig! Tanítalak esküszöm míg élek,
mindenre mi az őseinktől ránk maradt, erkölcsöt, becsületet,
régi rendet,a természet hívó szavát,vágtatni a táltos paripán,
mindent, hogy szabad, s büszke magyar légy!

De taníts te is engem kincsem, hogyan
legyek jó apád,miképp bánjak veled, mondd ki, ha
hibázom,vagy suta vagyok, segíts hogy a lelkünk
örökre összeforrjon,hogy barátod,társad legyek, míg
szükséged van rám utadon!

S majd, ha az én időm lejárt, átköltözöm az égig érő fa
ágaira, de nem hagylak magadra! Sólyom képében, ha
bajban vagy, újra visszatérek, segítelek , mert
az apukád vagyok, mindegy élek e, vagy meghalok!
Én mindig szeretni foglak téged!