A költő fél, - a prózaíró bátor?
Annyi igaz: a prózaíró bátrabb.
Költő kényesebb, de sejtése tudja
milyen az arca földi valóságnak.

Írónak kell, ám költőt fanyalogtat
tág kocsmák szesz kilökte ténybeszéde.
A költő? Piros karácsonyra vágyik:
az Istene dajkálta dalmesékre.

Író többet lát, - közel. Költő messzebb,
mert ...

Az idő siet, közben egyszerűsít,
akár az évszak: tél az őszi fákat,
de múlt ottmarad törzsben és gyökérben.
Harangszót hullat közönyös vasárnap.

Harangszó hív lehangolt tévutakra,
és szívről regél, de csak lábak mennek
fénylőn rideg kőkoporsó-hajókba.
Szokás ürít ki kopott aranykelyhet.

Mélyben vagyok, - mégis felettük ...

Finom illat, ízes falat
Szemed még mit kívánhat
Egyél most mindenből
Bőséggel szeretetből

Nézz majd az égre fel
Kívánságod suttogd el
Majd egyszer teljesüljön
Bánatod tova tűnjön

Kívánok szívedbe békességet
Otthonodba melegséget
Családodnak egészséget
Kedvesednek csak téged
...

Ünnep jön, megy. Az ünnep: látszat-élet.
Elnézem fényfoltozott köpenyének
lengését, és a gyermekkorból látom
felnőttjeit, akik kártyacsatákon
talán találtak gondjaikra enyhet.
Lehet, mégsem. Ám merengtet-melenget
a könny, a múlt, megannyi látszat-béke,
pohárkoccintás csengő menedéke..
..s a harcos szél már vitte is a csendet,
ablakkeret ...

Ne áltassuk magunkat: hazaértünk,
ha fenyődíszen tükörcsend ragyog,
s itt-ott egy-egy ámító pillanatra
kissé kinyílnak lélekablakok.

Ne áltassuk magunkat: béke van már,
mert háború van, sajnos, mindenütt,
s máris elszáll angyalszárnyas varázslat,
s vaskéz-való egy-kettő szíven üt.

Ne áltassuk magunkat azzal: értünk
oly ...

Felemeltél minket, Képzelt Karácsony, -
repült a ház nagy hóvitorlaszárnyon!
Elmaradtak árnyék-félelmes esték,
s párologtatta könnycseppek hidegjét
érzés, Szépséget kereső, amelyet
nem mondok könnyelműen szeretetnek,
mert nem tudjuk: az volt-e, de a Nincsen, -
hiánya sejteti ezt szíveinkben.

Volt Karácsony, Képzelet, Szépség! Kétlem,
hogy ...