Olykor borús napra ébredve,
fájdalomban elveszve keresem
az élet értelmét,
máskor mintha napsütésben
fürdőznék, rózsaszín felhőkön,
lábujjhegyen lépkednék.
Olykor az egyik érzés
felülkerekedik a másikon,
máskor oly harcot vív egymással,
hogy szinte felőrli a tudatom.
Olykor kutatom létemben az értelmet,
máskor szinte széttépnek
a bennem tomboló érzelmek.
Olykor a világ fájdalmát
hordom szívem mélyén,
máskor vadul evezek a
boldogság tengerén.
Olykor háborút vív a gondolat
a tettekkel, máskor egyensúlyba
lendül minden mindennel.
Olykor sötétnek látom a
legszebben tündöklő csillagokat,
máskor teljes sötétségben is
meglelem a fénysugarat.
Olykor ellököm magamtól
az egész világot,
máskor mindenkiben
felfedezem a barátot.
Olykor gyűlölöm magam azért,
aki vagyok a sötét pillanataimban,
máskor úgy érzem, nem is élhetnék
ennél boldogabban.
Olykor háborút vívok magammal
és az életemmel, máskor a
világ kincséért sem cserélnék senkivel.
S bár olykor őrült nehéz
e terhet cipelni,
mégis létezik Ő,
kiért érdemes mindezt elviselni.