Szó, mi lassan évülne már,
odva bélelt száraz bársony,
toll kapkod betűre lelve,
nehéz csendben inog szájon.

Szó, mi kísért naptól estig,
hangodból tört elő újra,
vándormadár lódul neki,
házak közül messzi útra.

Szó, mi fenntart mélység felett,
kelne magja egek felé,
kapaszkodó, végső mentsvár,
tiszta mondat, valós beszéd.

Szó, mi átok benned lappang,
mondat furdal, tompa tövis,
titok, ármány vagy sejtelem,
késő bánat, igaz-hamis.

Szó, mi áldás ébredne fel,
újra hallod, őszinte vágy,
zord idők telében vacog,
hátat fordít csalfa leány.

Szó, mit mondtál súlya rablánc,
ártón viszket satnya karon.
csengő dallam, csalóka kép,
élted virul, óh fájdalom!