(Marian Cozma emlékére)

Tehetség volt, ki látta ezt vallja.
Erős, kitartó; e szót már nem hallja,
Mert a kés nem csak szívét szúrta,
Hanem lelkünk legmélyét, mi így ezt súgja:

Bár elmentél tőlünk, itt hagytál bennünk,
De téged mindörökké megőrizünk!
S a búcsú könnyek, mit utánad küldünk,
Talán nem sokat ér, de erősíti hitünk,

Hogy gyászol e nép, gyászol e föld!
Nélküled nem lesz minden fű zöld!
Gyászol a könny, gyászol a szív,
Örökre emléked gyászra is hív!

Köztünk voltál, s köztünk leszel
S nem kapunk választ, hogy miért most vitt el
A halál, mi most sorsod is lett?
S most is egy újabb ártatlan élet veszett!

Vörössé vált alkony, sötétségbe bújt égbolt.
Mert a Magyarnak Istene most téged így gyászolt.
Zápor és eső, hűvös szellő; síró hangot ad sok-sok erdő.
Mert Isten könnyét így jelzi e táj, s a földi erő!

Ez nekünk is fáj, hogy lelked már csak fent néz le ránk.
Hogy elmentél így lelkünk mélyét kínzó szilánk
Rombolja szét, mert sokan szerettünk téged,
S fáj így, hogy hazánknak így adtad véred!

Ezért gyászol e nép, gyászol e föld!
S tudjuk már nélküled nem lesz minden fű zöld!
Gyászol a könny, gyászol a szív,
Örökre emléked gyászra is hív!

Örökre szívünkbe vésted neved!
Számunkra szeretet lesz a sírod helyett!
S így örökre velünk maradsz hidd el!
E naiv elme sohasem feled majd el!

Gyászol e nép, gyászol e föld!
Nélküled nem lesz minden fű zöld!
Gyászol a könny, gyászol a szív,
Örökre emléked gyászra is hív!