Sötét éjszakában lépteim zúzzák darabokra a csendet,
S én az összetört szilánkok tengerén lépkedek tovább.
Egyre nehezebben haladok, a köd a hideg padkára ránt..
Érzem bordáim roppanását a padka peremén.
A fájdalom láncol a földhöz, tudom rossz úton járok én.

Megpillantok egy lépcsőt ahonnan csak fakón látszik minden.
Ez a hely ahol a holnapok a tegnapokba buknak,
Így keverik össze ezt az észvesztő világot.

Ismét nyilall a fájdalom, az a gerincemen át agyamat mardossa,
Még egy kutya sem lehetnék aki saját sebeit nyaldossa.
Kezdenek emlékeim a múlt felé cikázni,
S mikor visszatérnek hozzám azt gondolom jó volna a Napot látni.
Hideg , csöpögős az utca, a flaszter nyirkos a könnytől.

Nem búcsúzott még el a világ a leghidegebb ősztől.
Sok ember gyűlt már a lépcsőhöz és félnek a jövőtől.
Búskomor arcukat a könnyek szikrázó fénye megtöri,
S a fekete kiszáradt flaszter ezeket lassan elnyeli.

Újabb szúrás egy újabb mozdulat után.
Törött bordáim majd a tüdőm átdöfik!
Elgyengül testem a lépcső egyre közelebb ér,
Kezdek elveszni a holnapok és a tegnapok tengerén.
Egyszerre megszűnik a csönd a hang és a köd.

Semmi nem vesz körül újra talpon vagyok, és futni tudnék.
Eltűnt a lépcső a fájdalom és a víz az útról,
S haza egy lépcsőn megyek mi a házba vezet az utcáról.