Most mit is tudnék írni?: Károly, költő sosem volt.
Furcsa napokat élek, hol semmi sem ragyog minden holt.
Egy élet gyötört ember, szemébe nézni mindig féltem,
Mégis megtettem és rökönyödve láttam, ott volt Isten.

S mégis itt állok jó távol tőletek egy réten,
Gyönge falusi legényke, ki semmit sem ért éppen.
Gúnyolják és tiporják gyönge lelkét tépik.
Városi ficsúrok kik az egészet nem értik.

Mert, semmit nem így képzeltem kerek e világon,
S szemeim mégis átlátnak minden határon.
Vörösen parázslik az égbolt a horizont szélén.
Olyan mint, ha a nap égetné el ott a gondokból font rőzsét.

S a sötétből jön a gondolatok belepő füstje.
Mi bőrömbe ivódik s nem mosódik ki örökre.
Elcsendesül minden s a fű közt a tücsök zenél,
Ezerszer hangosabb ez ezer hegedűnél.

S körbevesz a hang s lassan szabadít meg a bútól.
Lassan felmászik az égre a Hold a feneketlen kútból.
Hozza magával ezernyi sziporkázó csillag fényét.
Senki sem értheti e jelenség igazi jelentését.

Vetkőzd le rongy, piszkos ruhád kérlek!
S nem engedelmeskedik így intek búcsút az éjnek.
Nem lett könnyebb a lelkem még most sem.
A selyem pázsit egésze csak gaz lett körülöttem.

Ugyanúgy bánt, hogy nem változik semmi.
Leginkább ez fáj s nem tudom elfelejteni.
Mire már nem leszek lehet ismét pázsit terem,
Remélem ez lesz majd mi elfedi sírhelyem.