Mikor léptem utoljára virágos réten?
Mikor veszik azt észre ,hogy én éltem?
Mikor látnak engem embert ölni mikor?
Mikor meghalok mindenki sárba tipor!

Tudom én, hogy nem így kéne lennie!
Nem kéne életem egyesek szerint álomvilágban élni.
De nem fogok én íly emberek közt élni!
Elmegyek és a valóságot hátrahagyom ,
Emlékeim táborában elég a rózsahalom.

Mikor látok újra jót e világban?
Mikor érzem azt, hogy semmi sincs hiába.
Mikor tudom azt, hogy felébredt az elméd?
Mikor hallom azt, hogy nem barát töri össze barátjának lelkét?

Engem engedj , már nem köt le köteled,
Engem engedj mert most magamat követem.
Levágtam és eldobtam minden béklyóm s kötelem,
Messze szállok és ezt próbálom elhinni.

A halált nem félem és magamon saját terhem cipelem.
Mások terhe nem ró rám felelősséget ezután.
Kik letépték láncaik újra életre keltek.
S kemény lelkük sebeiktől, még keményebbek lettek.

Hasad a bocskorszíj mikor újra lekötnek,
Hátamból hasad mert én bizony megszöktem,
Megszöktem s senki nem tudja hová,
Vérző hátamon ezernyi seb ontja magából a vért,
Én meghalni talán kész vagyok saját érveimért!
Sót és ecet hintenek sebemre folyton,
Meghalnom kéne vagy éljek e még ezen a világon?