Új fejezetet kezdtem, életem másképp látom,
Nem mámorban úszó képek a világon.
Elvetem a rosszat és látom a jót.
Nem süllyedni hanem kikötni látom a hajót.

S tudom bent állok az élet medrében,
S lassan fulladok bele a valóság szagába.
A mederben a szagtól, ezer sebem feltépem,
A fulladás mi lassan vezet a megváltó halálba.

Nem látom , hogy valóban élem az elmém.
Egy lyukas bárkán az élet tengerét átszelem.
De mi értelme lenne eme erőfeszítésnek?
mert csak végét látom a keserű életnek.

Nincs túl sok év a hátam mögött.
Ezernek tűnni a világ sok gondja között.
Mert én érzem amit te érzel és látok,
Hogy a gyermekek nem dédelgetnek álmokat.

Csak hömpölyögnek, üres fejjel a világnak,
S nem maguknak élnek hanem a hibáknak.
Most vége, vége, vége már az életnek?!
Mert önmagukban és mindenkiben kétkednek.

Nem látnak s hallanak csak mennek előre,
Hajójuk messzire sodródott s nem ér kikötőbe.
Haláltusa a tengeren ezernyi kínok közt,
S őket ezernyi kín temeti , míg másokat a lösz.