Két éve megváltozhatott volna életem,
De a sopánkodás nem változtat az éveken.
Mégis milyen más lenne , vele együtt lehetnék,
S kezem kezébe összefonva tehetném.

Miért, miért magamban mindig ezt kiáltom?
Ha kell érted a tízpróbát ezerszer kiállom!
Szürke a flaszter és szürke az élet.
Ezt színezi az égbolt mert ő kék lett.

Itt olvad a lelkem mint hó a napfénytől,
Hogy valamim legyen , félnem kellett a semmitől.
Fájó sebemre a csend lehet a gyógyír ,
Vagy a csendet megtörő örömteli jó hír.

Mert nem értem, hogy lehet hazugon szeretni?
Nem értem, hogy lehet hervadó rózsát temetni?
Nem értem, hogy lehet egy életet elvenni?
De értem, hogy lehet mindent tönkretenni!

S akkor minek a fák a rét s a madár?
Mert megszűnni a jó hír, s a galamb mi vele szállt.
Tudnak itt mást is , vagy csak élni?
Igen tudnak hazudni, taposni és elvenni!

Nem értettem mert sok volt a talány,
Rájöttem társaság kell, hogy tudd mi a magány.
S ha valóra vált volna minden két éve.
Szeretném és csókolnám ajkát szerelemben elégve.