Egy hétköznapi ember vagyok,
Engem lassan zabálnak fel a hétköznapok.
Lassan megérem, hogy más senkiért sem élek.
A haláltól jobban semmi mástól nem félek.

A rímekkel telt tollamból, már hiányzik a tinta,
Mégis az üres tollam tintája ír az életbe vissza.
Feladom az álmaim, hogy veszek egy nagy autót.
Helyette itt csörgetem a maroknyi aprót.

Mikor kelhetek fel nyugodtan az ágyamból?
Mikor telik el úgy egy nap, hogy lelkembe senki sem gázol?
Ez a pár sor itt egy élettörténetet felvázol.
S nem lesz főnix csak hamu ,egy elégetett csontvázból.

De a minden napom bekebelezte a háborúm.
S a zárkám rácsai sértették fel kezem,
Vérző kezem az ég felé ordítva emelem.
Könnyekbe úszó szemeim kezembe rejtem.

Elmémben lassan megszűnik az ép ész,
Saját életem oltja ki az a véres két kéz.
S az életemből, szememen érmével visz el a révész.
Ennyit értem én, poraim fújja el a békét hozó szélvész.

Hiába jártam és járom az életem útját.
Hiába rajzolnék kék égre szép napocskát.
Mert itt az élet ki pörgeti a kockát.
Mert a lelkem őrlődik a hétköznapok súlyán.