Elrejtett érzelmek, halványodó, múló boldog képek,
Ez leszek én is hisz sokan elrejtenek.
Lassan halványodom s már sokak tudatában sem élek.
Gondjaimra megértést s számra csókot kérek.

Apró eszekben tévutak sokasága fon fátylat.
S a fátyol mögött nemhogy másra, magukra sem találnak.
Te mire hallgatnál, neked mit diktál a józan ész?
Neked mit mond pár jó szó vagy a feléd nyúló két kéz?

Az álmaid feladnád e a kis szobádért?
De én feladnám verseim a boldogságomért!
Bűnbe esnék igen én eldobnám százszor.
Az eszemre hallgatnék s a szívem mi meggátol.

Furcsa kérdések ezek mik válaszra várnak,
De választ csak te adhatsz mélyen a szívedben.
S nem mondhatod el mit láttál a tükörben,
Összetörnéd s azt hazudnád ez csak egy véletlen!

Értetlen érvek s érvedet sem érted.
S életed értelmét értéktelenül éled.
Zúg, süvít, tépáz és elmos a hazug könny.
Lecsendesül halk hullámokon tova ring.

Megfáradt lelked a múlt sötét homályába veted.
S közönnyel nézed értéktelen hazug életed.
Visszasírod azokat a szép virágzó napokat.
S törött tükröd szilánkjaiból építenél szívedben kapukat!