Rég óta azt hiszem, hogy majd holnap jobb lesz,
De ez egy kitaláció s csak a szerelem mi gyógyír sebemre.
Mert kihalt már a lépcsőház és rozsdás lett a korlát.
Salétromos falak közt kitörni hagyom lelkem vágyát.

S a kulcs a zárban bezártok, hogy ne lássam,
Mit hoz a holnapom s azt mindennél jobban várjam.
Nem hagyom magam nem vagyok rá kész, hogy lelkem kitárjam,
Csak az látja mi van bennem ki tudja mi a vágyam.

De kitörök és újra bőröm barnul a napon!
S én a tiéd leszek ha gondolataim elfogadod.
Hagyom, hogy vezess és két kezem megfoghatod.
Együtt evezünk majd egy végtelen tavon.

Ott majd nem lesz semmi : se proton se elektron,
Csak te és én s a toll mi minket megír egy papíron.
Onnan nézünk majd a világon át.
S nem foglalkozunk vele ki követ el hibát.

Mert én szerelmet szeretnék s nem egy barátot.
De ez nem a valóság a papír egy idilli változat,
Fejemben köréd fonódott már ezernyi gondolat.
Elfelejtem érted ha kell ezernyi gondomat.

Szeretném ha ezt olvasva a világot másképp látod.
S ahogy én is te is a holnapot várod.
Ha kitörsz és két szemem meglátod.
Tudd, hogy mosolyod hajt engem s nem pedig ágyékod.