Ismerős az út,
A park,
A járda és a pad.

Már voltam itt,
Időztem is.
De akkor más volt...
Más volt a nap,
Az emberek,
A gyerekek.
Más színe volt a fűnek,
A falevélnek,
És a könnynek...
Igen a könnyek,
Azok is mások voltak,
De a pad...
A pad, az ugyanaz.

Akkor mindent utáltam:
Az emberek álarcát,
A csókok fagyos csattogását,
És magamat...
Igen magamat; de nagyon.
Annyira, hogy könnyeztem
Azon a padon.

Most minden más.
Egyedül ülök,
De mégis más,
Mert tudom, hogy velem vagy,
A szívemben,
A lelkemben,
Mellettem... a jobbomon,
Képzeletben a padon.

Most mások a színek,
A sétáló emberek,
A játszadozó gyerekek.
Más a napsugár,
És más az ég is,
De más vagyok én is.

Ez az a pad...
De vajon biztos, hogy az?
Nem tudom, mert
Ha velem vagy,
Nincs hely, idő,
Nincs óra és perc,
Csak a pillanat.
A pillanat és minden pad
Ugyanaz.

Mit érdekel a pad?
Ne törd az agyad!
Csak a pillanat...
Igen a pillanat,
Amelyben benne vagy,
Amikor mellettem vagy,
Amikor égünk ketten
A szerelem tüzében,
Amikor ég a csókod az ajkamon,
Amikor hozzám simulsz, átölelsz...
Bárhol és bármely padon.