A mélynek bugyrain,
Hol a pokol tüze izzik,
Hova nem hatolnak a napnak sugarai,
Éli egy angyal sivár napjait.

Haragja mindenkor az égig hallik,
Kiáltva az Úrnak haragját.
Hogy lássa az, mint veti meg
Egy szent angyalát.

- Mit teremtettél Uram haragból,
Hogy mindenkoron lelkem vádolod?
Hogy fényem elvetted,
S nevem gúnyolod?

Arra teremtettél, hogy ragyogjak!
Hogy lássak, kivezető utakat.
S mégis engem mélységbe dobtál,
Csak mert felemeltem szavam az
embernek pártján?

Nézd teremtményed! Megvet!
Hitét vesztett, gyenge semmivé lett!
Elfeledte neved dicsőségét,
Lényed mértéktelen, nagy kegyelmét!

Engem keres, titkon imád.
Mert én teszem lelkét szabaddá,
Hogy megismerje hatalmát, ...
S kiterítse szárnyát.

Tudom én Uram, hogy mire használsz!
Miért is gyötri lelkem örök magány?!
Nélkülem nem létezel, nem vagy Isten!
Én vagyok az árnyékod, az ember szívében!

Én vagyok sötét, mi miatt te ragyogsz.
Én vagyok a rossz, mi miatt te a jó!
Vagyok gyűlölet, halál, harag!
S te... kegyelmes Isten maradsz!

Vétkem szavam volt, tettem?
Hogy így bűntetted lelkem?
Mégis Uram ... szolgád vagyok,
Érted harcokat vívok, s majd a mélybe zuhanok.


Tudást adtam az embernek,
Hogy kiállhasson ellenem!
De meddig még Uram, meddig tűröd?
Hogy porba zúzzák Lelkedet?