Száznegyven esztendő előtt...
Igaz csak halovány másod,
Rajta színtelen, kőszürke az arcod.
Csak a múlt testesülése e jelenben,
Csak egy jelkép e sok diák szívében.
Csecsemőként te is sírtál,
Ha elestél bizony rítál.
Kislányként tán énekelgettél,
Esetleg vidáman nevetgéltél...
Amint állok itt szemben veled,
Feltekintek rád nemes fejedelem.
Szemeim előtt a világ visszafordul,
S látom, szemeidből könnycsepp csordul.
Csendben, fáradtan roggyan össze tested,
Vért izzadtál, hogy a lehetetlent elérhesd.
A virágok elevenen táncolnak körül,
Téged sok angyal fényárban üdvözöl.
Kezeid erősen védték álmaid,
Szíveden viselted édes lányaid.
Ez a kert mely olykor pompázott,
Most szürke, betontömeg, s megalázott.
Száznegyven esztendő nem szállt csak úgy el,
Nyomot hagyott itt, vérzőszíveket.
A hajdani virágok már elhervadtak,
De nyomukban tápláló talaj maradt.
Térdre hullva imádkoztál,
Ha kellett két kézzel dolgoztál.
Gyönyörködtél művedben,
S most... mi harcolunk nevedben.
Ezért a kincsért amit lelkünknek hagytál,
Az alapért amiért meghaltál.
Száznegyven esztendő súlya nyomja lelkünk,
S ez a teher dicsőség, nem folt nekünk!
Vallom: Lorántffy-s diák vagyok!
Ez volt álmom, akaratom!
Fejet hajtok szobrod előtt,
S a fejedelmi száznegyven esztendő előtt.
Rajta színtelen, kőszürke az arcod.
Csak a múlt testesülése e jelenben,
Csak egy jelkép e sok diák szívében.
Csecsemőként te is sírtál,
Ha elestél bizony rítál.
Kislányként tán énekelgettél,
Esetleg vidáman nevetgéltél...
Amint állok itt szemben veled,
Feltekintek rád nemes fejedelem.
Szemeim előtt a világ visszafordul,
S látom, szemeidből könnycsepp csordul.
Csendben, fáradtan roggyan össze tested,
Vért izzadtál, hogy a lehetetlent elérhesd.
A virágok elevenen táncolnak körül,
Téged sok angyal fényárban üdvözöl.
Kezeid erősen védték álmaid,
Szíveden viselted édes lányaid.
Ez a kert mely olykor pompázott,
Most szürke, betontömeg, s megalázott.
Száznegyven esztendő nem szállt csak úgy el,
Nyomot hagyott itt, vérzőszíveket.
A hajdani virágok már elhervadtak,
De nyomukban tápláló talaj maradt.
Térdre hullva imádkoztál,
Ha kellett két kézzel dolgoztál.
Gyönyörködtél művedben,
S most... mi harcolunk nevedben.
Ezért a kincsért amit lelkünknek hagytál,
Az alapért amiért meghaltál.
Száznegyven esztendő súlya nyomja lelkünk,
S ez a teher dicsőség, nem folt nekünk!
Vallom: Lorántffy-s diák vagyok!
Ez volt álmom, akaratom!
Fejet hajtok szobrod előtt,
S a fejedelmi száznegyven esztendő előtt.