Homokot hordott a szél,
Fehér ruhába öltözött minden vén.
Néma, szótlan indult a menet,
Köztük te is ott mentél.

A város falain kívül sziklák sora...
Vöröset viselt Július menyasszonya.
Rezzent, ... játszottak a falevelek...
Némán álltál, s csak nézted.

Barna szemed arcom tükrözte.
Kedvenc ruhád viseltem...
Akkor nem dicsérted.
Csak némán napkoronám lested.

Ajkad nem szomjazta csókom.
Szemed nem lested mosolyom.
Búcsú perce volt tán?
Ennyire nem szerettél már?

E gyáva hiéna vigyorgott bennem...
Nézz rám! Láss lelkembe!
Üvöltöttem volna a kínt...
Ezt a gyalázatos szégyent...

„Miért drágább Istened nálam?!”
De megremegett a lábam.
Csókot leheltél homlokomra...
Magamra hagytál. Egymagamra.

Utad messze vitt tőlem...
S reményem is magaddal vitted.
Többé nem láttalak... csókod nem éreztem...
Fáradt sóhajom vigye neked halálhírem.