Sötétben várni világok halálát,
Csendben megölni sötétlő virágát.
félve remegni egy gyertya tüzénél,
ha tehetnéd, te mégis mi mindent remélnél?

lennél-e ostroma lidércek várának?
lennél-e gyilkosa felszínes álcáknak?
Letépnéd-e leplét a szenvedő halottnak?
mutatnád-e sebzett lelked, ordító fagyoknak?

Azt hiszem nem ...

Miért van az hogy mindig az ég el a tűzben,
ki megtenne bármit, hogy más meg ne égjen?
mért nem az ég végre, ki bárkit önző módra,
cserben hagyna számítva egy émelyítő csókra.

Mért nem szúrja át forró kés a szívét,
mért nem érzi nedves ajkán a vérnek fémes ízét?
mért nem issza fenékig a keserű poharat?
mért ne döfjön agyába ...

Ismerős az érzés,
én mégis tűröm,
démonaimat
messze űzöm.

Ismerős az érzés,
hogy meghalni kéne,
de száradjon kezemre
kedvesemnek vére?

Meghalni kéne,
de így nem lehet.
Megölni őt?
Egy ártatlan gyermeket?

Gyilkolni kéne,
vérben ázni!
Ha szemembe néznek,
hahotázni!

És kacagni ...

Csatazaj a halott csendben
mélyen elásva a dögveremben.
Felette földbe vág az eke,
s egy kiforduló koponya néz kacagva szemedbe!

Hiszen él még csak megrohadt,
szívéből a hús már elporladt, DE Dobog még!
Hisz naiv szíve nem érti!
Hisz rothadt agyából az áram már nem sérti!

Hallja hát az élők kacaját,
látja még kedvese ...

Talán attól félsz elveszted újra
s hogy férged lelkedbe fúrja magát
és érezheted megint az élet fémes szagát.
De ha elveszted is talán nem örökre,
s fájdalmad eláshatod az egyik gödörbe,
mit gyűlölt férged vájt kőkemény bőrödbe.

Ott hagyhatod megrohadni
ha végképp nem tudod megragadni,
hogy húsod rejtekében
lelkedbe dögevő ...

Mit nekem virág,
mit bűzlő kanáris,
mit nekem éled,
de mit már a halál is?

Életem elrothad
mint beteg világunk,
és segítségért
már hiába kiáltunk.

Hiába tanítanám
népem korcs ifjait,
hiába cinkelném
életük lapjait,

úgyis véget érne
hű tudásuk egyszer,
mert nem mutat az érme
fejre még ...