Még most bújik ki a kerti virág,
de én már a rideg telet érzem,
oly fiatal még,s friss a világ,
én talán mindenből csak ezt veszítem.

Vadul viharzik a homok az órában,
a kegyetlen, s kietlen homok óceánban,
Ütemesen verik hullámi az üveg partot,
Ily ütemben dobja rám, az idő a hantot.

Nem vagyok öreg, sem fiatal már,
néha mégis túl ősznek érzem magam,
homlokom ráncain megül a madár,
úgy hívják gond, én etetem, magam.

Elűzném, elhessegetném messzi távolba,
Szálljon, éljen, fészkeljen máséra,
De minek tenném, hiányozna még,
Meg úgy gondolom, máson is van elég.

Hátra van a nyár, ősz, akkor születtem,
Ha megérem, azt mondom: élni szerettem,
Buja csókkal búcsúzok majd a világtól,
Könnyes búcsút veszek, legszebb átkától.