Itt állok előttetek s mégsem vesz észre senki.
A hó fed el s mégis elillan mikor hozzáérek.
Az emléke szép volt: fehér és hideg, tiszta.
Magamba zárom és felidézem forró éjjelek unalmas percein.

De miért a sok érzelem?
S miért a kín a könny s a kitartás?
Hisz úgyis véget vet az egésznek az élet,
A remény foszlánya csak köd lett.

Örülnöm kell akkor is ha halálom várják.
Hisz örömömben kínjaim nem látják.
Zúgva közeleg az éj,
Sötét fátyolba bújtatja a világot.

Én is álarcot öltök s tekintetem nem látszik.
Néha a napsugárban csillan meg szemem világa.
Hidegre gyömöszölt tekintetemben rejlik jövőm,
S nem láthatja senki hisz én nem is látszom.

De mégis remélem a maszk mögött valaki rámtalál,
Addig csak hullik rám a hideg hó mi elveszik.
S problémák tengerén lelkem csak úszik.
Felettem szálló varjak árnya látszik a hóban.

Nem tudja senki, hogy a költő hol van.
Szobám falán át sziszeg be a nyirkos hideg,
Arcomra tömör jégcsapot formál könnyeim cseppje.
Itt nem zavar senki, nincs ki engem elérne.

Ne is keress most!
Alkotni vágyom magamról,
S nem a tegnapról a holnapról.
Mégis az idő múlása tesz keménnyé.

Vázolt helyzetem kemény kövein pattan szét tudatom.
Vérző fejem vércseppje szárad a falakon.
Nem mossa le senki s nem is kell!
Hisz olyan mint végtelen réten a vérvörös pipacs.

Megtöri az egyhangú fal hatalmas síkját.
S töri a fényt, egy vad emléket éget tudatomba,
Retinám fala meghasad s furcsa látványtól.
S lélegzem beszívom a hideg levegőt!

Visszatér kezembe az élet s kitörni vágyom,
Fel, Fel! Szállni az egekben.
Én is árnyam szórnám a fehér hóra.
De csak itt állok s bámulok előre.

Itt állok s nem vesz észre senki,
A sötét a hideg tűnő hó beborít.
Visszahúz a való a hihetetlen világba,
S míg nem vesz észre valaki csak szállok a világba.