Lágyan leng gondolatom s a Nap csak csüng a horizonton.
Vérzik az ég alja s cseng a hegyek közt véres ajka.
Nem látni már a felhőt s a Hold is kibújni látszik.
El világ! Félre az utamból, itt az én időm következik.

A lágy szellő sikítva fú bele a nyárfaligetbe.
S önti langyos csókjait az emberekre!
Messze szállnak a madarak, s héja csap közéjük.
Visít s vér cseppen az útra eléjük.

S az eget mozgatja a föld, a por leül.
Hullani kezd az eső s a vér lemosódik.
Kihullt tábortüzek langy füstje száll.
Nem tudni, hogy a vándor merre jár.

Cikázó villámok világítják templomok keresztjét,
Kopog a bádogon az eső s a föld inni kért.
S nem iszik, hisz az eső már dörögve zúdul alá!
Mossa az egész világot, mossa tisztára.

Édesanyák sírva védik gyermekeik,
Feléjük nincs ember ki félve tekint.
Hulljon hát az eső! Hulljon! Mert ölni készül!
De megszűnt a víz s minden csupa sár.

Nem felel senki s letisztul a látóhatár,
A Hold fénye világítja a sötét utakat,
Távolban vonítanak az éhező farkasok.
s itt maradtak nekem a kihűlt, sáros lábnyomok.