Keskeny az út, távol a fény.
A köd otthonomtól messze kísér.
Nincs már hazám, elfújta a szél.
Keresem a földet, mely többet ígér.

Elver az eső, elver a jég,
éget a Nap, s ringat a Hold.
Mert mikor arra volt szükség,
hazatérnem sehova sem volt.

Enni adott a város, az utca.
Biztos fekhely volt a pad.
De én azt sose tudtam,
hogyan lesz majd holnap.

Ködös estéken verseket írtam,
nem álmodtam át sok – sok éjszakát.
Nehéz volt, de sohasem sírtam,
hallgattam az éj halk szavát.

Hogy mit súg az éj, mit rejt a csend,
csak azt figyeltem sok – sok éjjelen.
Én mindent láttam, s átéltem,
mégsem fogott el félelem.

Ha kellett éheztem napokat,
ha ettek előttem, hát nyeltem nagyokat.,
már nem is számoltam a napokat,
csak jártam megkezdett utamat.

Arcomon por, meg – megfürdetett a sár,
összedőlt bennem ezernyi vár.
Fel – fellökte fejét odabenn egy vágy:
vár valahol engem is egy otthon, egy ágy.

Utazó lettem, vagy inkább vándor,
kinek sohasem lesz már otthona.
Kiszorított lettem a világból,
egy ablakon kiejtett zongora