Ezer darabra tép a fájdalom,
a közöny hűvös vermében heverek
enyém a szégyenem, a bánatom
magasan fölém merednek.

Közrefogják az árnyékom,
kézen fogva járnak utánam,
ez az én nagy hagyatékom,
megnyugvásom: álmokban.

Nevetve kacagnak felettem,
és én összehúzom magam,
mint öreg fa, gyökereznek bennem,
s lassan felemésztem magam.

Óh, két jó barát, hagyj el,
A testamentumotok épp elég,
Az életemet veszi el,
Mint a gyújtós lassan ég.

Ha nedves a fa, pattog,
ha érzek akkor fáj,
két jó barát hagyj el,
elmennetek most, muszáj.