Arany János is sokat szenvedett,
Mire a \'Toldi\' után pihenhetett.
Megfogadtam hát neki ,
Ajándék lesz e költemény
Kifordítom teljesen és szépen,
Amit megírt olyan nehézen.
Nagyszalonta népe majd látja,
Hogy Arany Rezesnek barátja.
Nem vagyok tán olyan mint Ő,
Művelt, bölcs ember, költő
De pályázatát átírom,
S ezért nem jár jutalom.
Kezdem is mert fogy az idő,
S kell még rá egy esztendő...

1. ének:
I. Ég a napmelegtől Pista bácsi karja
A falu banyái jót röhögtek rajta
Nincs egy árva szőrszál azon kelőben,
Leégette már a nap éppen időben.
Házának hűvösében tíz-tizenkét gyerek
Azt hiszi e világ tényleg kerek.
Hej, pedig üresen, vagy félig tudottan,
Hogy nem ez az élet mondhatták nyugodtan.

II.Egy csak egy legény bátor e vidéken,
Kinek szeme most megakadt az égen.
S ott fenn a magaslaton állván,
Nézett vele mindenki a járdán.
Szeme még mindig messzi-messzi bámul,
Mintha más helyekre vágyna e határrul
Azt hinné az ember, égő vadalmafa,
Amit nem találunk meg mindenütt vadonban.

III.Pista bácsi szól: Öcsém, miért állsz Nap tüzében?
Lásd a többieket házam hűvösében!
Játszanak az árnyékban nevetve
Sírni most egyiknek sincs kedve.
Vagy sosem láttál lángoló eget,
Mint ami mindjárt megbirkózik?

IV.Nem is, nem is azt a lángoló eget nézi,
Mi az egész földet véges-végig méri,
Túl a tornyon, mit porból rakott a szél
Messze e földtől, új nap kél.
És mint nap kel szürke éj ködéből,
Úgy kel a sóhajtás a fiú szívéből.
Aztán csak néz, néz valamire gondolva
Mintha szíve-lelke a szemében volna.

V. \'Szép szárnyas madarak, aranyos verébek,
Jaj be keservesen, búsan nézlek.
Merre, meddig szálltok? Tiszára? Dunára?
Hírvirágot szedni kedves koszorújára?
Mentek -e Keletre? Mentek -e Nyugatra?
Mentek -e a Napnak utolsó hajnalára?
Jaj, ha én is köztetek lehetnék,
Szép szárnyas madarak, verébkék...\'

VI. Ilyenforma Húzdi Mikhael gondolatja,
Mely szegény lelkét mélyen szántogatja.
S amint így magában gondolkodik,
Szíve bánatában összefacsarodik.
Mert szabad volt ő, a szabadság királya,
Minden madárnak legjobb barátja.
S míg áll az uton egymagában,
A madarak repülnek vidáman.

VII. Itt van már a had, madarak hada,
De el is ütött már párat egy száguldó Lada.
Ladának gazdája kinyitja ajtaját,
Vastag aranylánc terheli a nyakát.
Rajta persze dolgos legények,
S mikor megint lép, a Ladában felbőgnek a mének.
Nézi Mikhael, nézi, de nem veszi észre,
Hogy az úrnak már a szeme fáj a nézésbe.

VIII. \'Hé gyáva! Melyik út megyen itt Tiszára?
-Kérdi az úr helykén csak úgy félvállra.
De Húzdinak ez szó a szívébe nyilallik,
És arra jött rá, hogy ez kívül is hallik-,
\'Hm gyáva én?! -emígy füstölög magában-,
\'Hát ki lenne bátor más széles e határban?\'
Az úr talán látja, és belátja,
Húzdinak minden madár barátja.

IX. \'Én paraszt, én gyáva?\'-mit még ehhez gondolt,
S ezzel az úrra nagy káromkodás volt.
A fejét majd gyorsan az utca felé fordítja,
S Tiszához az utat arcával mutatja.
Hosszan egyenesen nézett arra szemével,
Mutatván az utat, ahol Tiszára tér el.
Mint ha kővé volna válva, állt a válaszra várva,
Még csak meg se rezzen az magaslaton állva.

X. Nyakláncos látja Húzdit magával,
És elámul rajta egész családjával.
\'Heh Ember ez magáért\'-Nyakláncos mond-akárki,
\'Nos srácok talpra, lássuk ki áll még oda ki!
Vagy ki tartja még fel azt a lábat,
Amivel ez az ember mutatja az utat.\'
Szégyen,s gyalázat: zúg morog mindenki,
De a \'gyáva\' fiúval senki nem áll ki.

XI De ki is vívna meg dühöngő viharral,
Szélvészes, lángoló, tüzes Armageddonnal?
És ki vína meg Isten rettenetes haragjával,
Hosszú, süvítő szürke áldott nyilával?
Mert csak az kössön ki Húzdival, ha drága,
S nem megunt előtte Isten szép világa.
Jaj keserves annak ki szembeszáll vele,
Az biztos két lábánál fogja dobja le.

XII Elvonul az úr, hosszú szürke csíkkal,
Tolni még párszor kiszállnak durcás pofákkal.
Húzdit beszéli mindenki benn a kocsiban,
Mondanak rá szépet, s jót így egy sorban.
Egyik így szól:\'Báttya! Mér' nem gyössz' Tiszára?
Az ilyen bátor legénynek ott van nagy ára.\'
Másik szánva mondja:\'Szép öcsém de kár,
Hogy apád gyáva volt, s te is az maradtál.

XIII Elgurul a kocsi, csillapul morajja:
Ha lefullad a Lada, valaki megtolja.
Húzdi meg vigyorogva hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag.
Mint a fürge gepárdnak olyan volt a járása,
Mint a sötét éj, a szeme pillantása.
Mint a vackor vigyorgott örömében,
Csaknem szétreped szája a röhögésben.