Egy decemberi napon-
e napnak estéjén,
Elindult valami,
melytől megváltozott minden,
mit addig hittem én.

Reményt kaptam,
melytől sokat vártam,
Nem akartam elengedni,
hisz örültem,hogy rátaláltam.

Teltek a napok,hónapok-évek,
s én boldog voltam,
mert hittem a mesében!
De ahogy az mindig lenni szokott,
jött a csúf igazság...
S rá kellett döbbennem,
csak álom volt,
nem valóság.

Nem a sajnálat beszél most,
vagy a hitevesztettség,
hanem egy igaz história,
mely csúfos véget ért.

E vers írója,
legyen bár naív vagy ostoba
de tudja milyen nehéz az élet,
és milyen mostoha.

Remélte,hogy vége-
vége annak a létnek,
melyből kiszakadva
egy új világ nézett feléje.

Tetszett,amit látott,
de akkor is úgy érezte
ez nem az ő világa,
de hagyta,mert szíve vezette.

Vannak mellékvágányok,
de kinél nincsenek.
Túlélni és átvészelni,
ez az ,amit nem lehet.

Az élet nem hullámvasút,
örökké nem tarthat,
egyszer ki kell szállni
ha a vonat elakad.

Lehet,hogy révbe ér,
s talán ott is marad,
De lehet,hogy egy állomásra érkezik,
ahonnan tovább halad.

Minden ember egyszer az életben
gondolkodik azon,
Mi lett volna,ha...

Ha akkor nem ott vagyok!?

Lett-e volna ilyen az életem,
vagy csak ehhez hasonló?
Lenne-e életcélom,
melyhez hűen ragaszkodom.

Vagy csak állnék az állomáson,
magányosan,egyedül.
S integetnék a száguldó vonatnak,
mely nélkülem suhanva elrepül.

Elrepül,akár az idő
s nem tudom megállítani.
Visszapörgetni addig az időt,
míg minden újra helyre jön.

Talán igen,talán nem.
Most már nem is számít,
késő minden,elfáradtam,
már csak a felejtés számít.

Keresni egy csendes helyet,
hol béke s nyugalom honol,
tovább lépni,még ha nehéz is,
de hinni kell,hogy el lehet jutni.

E história írója most csendben elköszön,
hisz siratja a reményt,
mely suhanva elrepült.