Keresem önmagam,
kereslek benne téged,
s némuló hangorkánba
fullad a csendélet.

Ostoba szánalom,
melyet magam iránt érzek,
mikor a tegnapot bámulom
szív mélyéből vérzek.

Vörös patak borítja
a földet nyomdokomban,
kezem kezed szorítja,
minden gondolatomban.

Lángoló hóvihar,
parázsba hűl szívem,
felperzselt jégital
égeti a nyelvem.

Ostobák a vágyaim,
az kell ami enyém,
de szilánkosak szárnyaim,
halványló a remény.

Nem szállhatok Tehozzád,
túl hosszú az út.
A csillogó Holdvilág,
nekem már csak múlt.

Nyitott szemmel álmodom,
hunyni kész a lélek,
vágyőrlő szélmalom,
így teljes a csendélet.