Függöny mögül
holdsugár kúszik
hátamon, s
vetül ágyamon
árnyékom képe
a párnán, mint
annyiszor, mikor
álmodom
veled, vagy
nélküled, nem
tudom már
azt sem,hogy
ébren vagyok- e
mert hasztalan
keresem értelmét
a lélegzetnek
ha meghalnék mivel
lenne kevesebb
a világ, hisz te meg én
csak vagyunk
mert hittük van
helyünk az életben
de lélekben
már mind feladtuk
amiért felakartunk
ébredni legszebb
álmainkból
kihámozott csodákért
de magunkkal
nem hoztuk
őket, s nem vagyunk
gyávák, csak e kor
gyermekei lettünk
mikor ide születtünk
s hát eltévedtünk
és hogy így álmodban
nézem arcodat
sajnállak, hogy
itt vagy, hogy engem
választottál magad
mellé, hogy az
én ágyamban
csillogjon ajkadon
a Hold csak jobban
fáj a tudat, hogy
már nem csak én
vagyok elveszett.