Létezik egy hely,
Hol nem járt senki,
Csak te meg én.
A fákon borostyán fut végig,
Magasak, majdnem elérnek az égig.
Éjjel, ha a lombok közt,
Kukucskál a hold,
A tengeren születik sok csillagfolt.
A partot víz öleli át,
S a hal hallgatja a madár dalát.
Suttog a csönd, a szél felel,
Két karod némán átölel...

Lakatlan sziget ez,
Hol Isten az úr.
S ha a Nap leszáll, a vízre csókot lehel,
Fény, mi a szívnek reményt hoz.
Fehérek a habok, táncukat
Figyelik a csillagok.
Vörös a Nap, barna a csönd,
Kék a dal, s a béke zöld...

Ez a sziget létezik valahol,
A miénk...
S én a fehér habokba futok,
Utánam rohansz,
Elkapsz, a nap felé fordítasz.
Vagyok.
Szemedben ott van minden
Rezgő falevél, a tajtékos
Ég, s az én lelkem.

Hűvös van, várom,
Hogy átölelj, ha velem vagy sosem fázom.
Orrodban a tenger sós illata,
Arcunk már az emberiség maga.
Neked elhiszem, hogy valóság,
megérinthetjük,
mint a Nap a Tengert...