Beteg volt az édesanyám tudta, hogy meg kell halni,
Nem látta többé soha senki sem Őt mosolyogni.
Fájt neki itt hagyni hőn szeretett minden gyermekét,
Könny mardosta nagyon sokszor fájdalmakkal telt szemét.

Nézd, - hoztam neked virágot, hogy ne búsulj jó anyám,
Kerti rózsát, a legszebbik ágát, ne sírj anyácskám.
Szeretem nagyon, róla álmodom, mikor lefekszem.
Fekszik lázban a gondos anya, - halálos betegen.

Betegágyánál ijesztő az orvosnak halk szava,
Nem húzza már sokáig, mert éppen csak, hogy alig él.
Elmegy Ő sajnos örökre, ha lehull a falevél.
Jött, lassan bekopogott az ősz, sárgult a falevél.

Észre sem vettük sodorta már a hűvös őszi szél.
Eltűnt, rohant a kisfiú, neki eszébe jutott,
Addig él csak az anyja, amíg lehull a falevél.
Kiszaladt Ő a kertbe, a kiskerti rózsafához,

Felkötözte a falevelet az elhagyott ághoz.
Ott találta az apja selyemcérnával kezében,
Mikor a falevelet a faághoz köti éppen.
Mit csinálsz itten kisfiam, miért jöttél Te ide?

Hogy Ő mit akart, nem látta, nem tudta azt senki sem,
Ne haragudj apa, nem rossz gyermek a Te kisfiad.
De az én jó anyácskámnak meghalni még nem szabad.
Figyeltem, és nem feledtem, amit az orvos beszélt.

Most hull le a fáról az elsárgult őszi falevél,
Anyukánk el ne költözzön tőlünk, a nagyon messze,
Nem lenne Ő, aki bennünket igazán szeretne.
Ezért kötözöm e falevelet vissza az ágra,
Levél innen ne hulljon soha, mert az nagyon fájna.