Emlékek tengerében nem fürdik már szemed,
Ámorunk sebzett kezében apróra tört nyílhegyek.
Még szeretni lehetett, Te fogtad a kezemet,
de szerelmünkben nincs többé lángoló lehelet.

Így lettem veled egyedül, s minden nap összeraklak
apró emlékekből, s a megannyi darabnak
részét egynek látom én, s oly igaznak
tűnő látomás, hogy öröknek tűnik nem pillanatnak.

Többé te nekem már nem nyújtasz támaszt,
nem lesz szív mi, oly szerelemmel áraszt
mint a Tiéd, s hogy miért már nem várok választ.
Csak mosolyodra emlékezem, míg a halál el nem fáraszt