Tavaszi hajnalon napsütésre,
Boldog szívvel ébredek.
Fának nagy zöld lombját,
Fújja szél levelét, virágát.
S madaraknak zengő énekét,
Régi idők fájdalmas emlékét.

Valami szürke, valami sötét,
Akár az emlék, jön felém.
Feltámad a szél, fújdogál;
Felettem a sok-sok madár,
Vész kiáltva menekül.
Vész kiáltva menekül...

Lelkem mint sötét felhő,
Szürke, szennyezett, vérző.
S mint növekvő viharfelhő,
Nehéz lesz a könnyektől:
Alá zúdul életadó,
Esőként az égből.