Az élet tajtékzó viharában
Hánykolódó lélekvesztő,
Emberi roncsokból felszálló
Sikoly, mily dermesztő!

Semmivé lett üres vágyak,
Hiányt pótló tárgyak,
Reszkető kézzel tartott,
Hervadó olajfaágak.

Cirkusz porondján tolongó
Kíváncsi, néma tömeg.
Vérre szomjas, tébolyultan
Meredő, üveges szemek!

Füst és hamu, köd és homály,
Szertefoszló, csendes remény!
Kábult ébredés, riadt eszmélés,
Hova tart az emberi lét?

Bensőből feltörő, ébredni vágyó
Meztelen, tiszta értelem,
Mely olthatatlan tűzzel ég,
Nincs benne félelem!

Élet és halál, menny és pokol,
Mit rontottunk el, hol s mikor?
Kérdés kérdés hátán lovagol,
Leránt, felemel s elsodor.

A mindent eláruló némaság
Hallatja, kiáltó szavát.
S a fátyolba burkolt hazugság
Fennen szajkózza igazát.

A rövidre zárt emberi elme
Kergeti lázálmai valóságát,
S önmaga körül keringve
Keresi létezésének igazságát.

Megannyi vérző, fájó talány
Melyre választ keres, remél
Öreg és fiatal, fiú és lány
Mind ki e földön él.

Van-e kiút, remény, menekülés?
S letépve a fenevad bélyegét,
Túlélve a halált, a megsemmisülést,
Megtaláljuk-e az élet értelmét?

Bolyongunk s minduntalan
Keressük azt az egyetlen utat
Mely értelemmel megfoghatatlan
Mégis az Örökkévalóra mutat

Porfelhőn áttörő, izzó napsugár
Ébreszti kábult seregünk
Vérrel mocskolt kezünkkel
Dörzsöljük homályos szemünk

A hazugság, mint szürke
Hályog mi eddig rátapadt
Miképp a templom kárpitja,
Középen kettéhasadt

Az élet végtelen tengerén
Haladó Noé bárkája,
Istent dicsérő, boldog
Emberek kavalkádja

Valóra vált csodás vágyak,
Aratásra kész tájak
Magasba emelt kezekben,
Virágzó olajfaágak.

Bensőből feltörő, repülni vágyó,
Fehérbe öltöztetett értelem,
Mely a szentség tűzében ég,
Nincs többé félelem!