Meztelen est sóhaja hull
arcomra, s puha szénpillái
lágyan magukba hunynak. Csillag-csendet
iszom a holdfény vánkosán,
csupasz vállamra simul
gyöngyköntöse. Álom lián nyíl
a percek tenyerén, csókolva reszket
fölém az éj...Ében-mámorát
kortyolom, míg leheletszirma
átölel, s akár derengő emlékfűz,
rám hajolva jászolként
ringat el...csak pihegek, szinte ajkamon
lélegzik most, tüdőm beszívja
ízét, sejtjei igéznek, léleknyi tűz
csupán, én mégis vándorként
szomjazva létem lángjába takarom.