Kérlek Szerelmem, ne hagyj itt vele!
Mindig felteszi azokat a fura kérdéseket:
Mikor lesz már vége? Mi értelme az egésznek?
Kérlek! Ne hagyj itt! Utálom a kérdéseket.

Te elmész, s mi kettesbe maradunk az üres cellámban.
Csak ő, meg én. Mint a legrosszabb rémálmomban.
Lelassul az idő, örök valóságnak tűnik mindegy egyes pillanat.
Ketten? Egyedül? Beleőrülök a magányba.

Boldog vagyok még, bár már látom gyűlni a szürke fellegeket.
A madarak elhallgatnak a nagy esők előtt,
Az állatok menedéket keresnek maguknak.
Csak én maradok egy helyben.

Nem tudok, de nem is akarok menekülni.
Minek is futnék!? A vihar úgyis megtalál...
Előre félem a jövőt és annak szenvedéseit.
Az élet stafétáját a nyomor veszi át a jókedvtől.

És megtörténik:
Leszakad az ég, jéghideg zápor hull a rétre.
Mintha Isten büntetni szeretne.
De hirtelen abbamarad az eső,
Napsugár szűrődik át a sűrű fátylon,
Szivárvány szeli át az eget.
Visszajöttél. Köszönöm,
hogy kihúztál szörnyű magányomból.