Télbe fordul már az idő.
A fagyos reggel mosolyog.
Szemében ott a jövő,
Talpa alatt hó ropog.

Deres tekintete a távolba néz,
Tudja, most övé a világ,
Bamba vigyora keserű méz,
Nem nő mostan virág.

Szegény ember csontig fagyva,
Csupasz ág alatt, mély álomba ér.
Fekszik, rongyokba, magára hagyva,
Ereiben lassan megfagy a vér.

A Tél kitart, és jeges álmot ígér,
A szegény egy kis irgalmat remél.
De az ellenfél konok és könyörtelen,
Pedig az ember oly védtelen.

A legyőzöttek többé nem ébrednek,
Szemükre örök álom-felhő ül,
Többet ők már nem éheznek,
Szívük, lelkük, messze repül.

A büszke győztes a kegyetlen Tél.
De vigyázz Tél, mert uralmad véget ér!
Eljön a tavasz és feloldja a fagyos szívedet,
És elveszi hónapokra a \'jó kedvedet\'!