Sötét ül a tájra,
s nem látok a homályba.
Csak ordít a félelem,
mert tudja nem élhet nélkülem.

Sötét ül a tájra,
s egy farkast hív magányra.
S az üvölt, fájlalja a világot,
Hallgat, mert nem érti mért kiáltott.

Ordít, csak üvölt a félelem,
ordíts csak, üvölts én vérebem!
Üvöltsd a holdra, üvöltsd a földre,
Nem folyhat többé gyilkosodnak vére!

A sötétben hűvös szellő ébred,
s langy orkán tépi szét törékeny reményed.
Hiába véded már életed virágát,
hiába szenveded újra át halálát,

a tűzben fagy magába,
mégis csak a halál hagyja magára.
S mikor az utolsó szirma is lehullt,
mikor a sötét szél minden reményt elfújt,

egy apró pontnak éled csak világa,
de egy világot hív fekete vásznára.
A világ bár kopár, bár kihalt,
a csendben, valahol mégis tisztán pendül egy lant.

Táncra hív az ordító magány,
miközben tébolyban kacag csak magán,
de ordít mégis, mert el nem hiszi,
hogy a sötétben az árnyék, fagy hangját elhiszi.

csak ordít, és hamvak közt táncol,
csak port lát a legszebb világból,
csak port, miből ő is született,
csak hamut, mibe tiszta szíve hemperedett.

Sötét ül a tájra,
de ez már csak szívem világa,
a por remény már csak szememben világít,
s várom a gyöngy hajnalt, mi végre engem is megvakít.