Fekete harangszó settenkedik értem,
osonva a kertek alatt.
Bújócskázik a fejfák között
a kis és nagyharang szava.
Szólítgatnak már
a temetői gyászhírnökök,
a zsindelyes tetejű harangok...

Csak a harangok várnak még rám.

Várnak, hogy szórhassák
szomorú-szelíd hangjukat,
a hervadt virágú ravatalra,
hogy lágy öleléssel
majd magukkal vigyenek,
hű kísérőim,
a kopjafás,
csúcsívek közt meglapult harangok.

Halkuló hangjukba kapaszkodik
akkor elárvult lelkem,
míg felhőről felhőre emelve
röpítenek a magasba,
a mindenen túl, a harmadik égbe,
hogy átadjanak az angyali hárfák hangjainak.

Várnak még rám a fekete harangok,
mint én várok, s te vársz barátom,
arra a tiszta harangszó mosta
végső alkonyatra.