A hold-fésülte szürke csendben
néma imám: elmélkedem.
Csak faliórám ketyegése
jelez e sápadt éjjelen.

Jelzi a tékozolt időmet,
pazarló percet és napot,
mindent, mit hasztalan töltöttem,
életet, évet, hónapot.

Sajog a test, sajog a lélek,
de szívemből ének fakad.
Holdfény kopogtat ablakomban,
az óra épp éjfélt mutat.

És csendül magasztaló ének,
halkan, dicsérve Istenét,
belül zeng örömmel a lélek,
áldva Őt, áldva szent nevét.

Éjféli óra nem hiába
telt ébren - Jó a fájdalom!
Ekkor gondolt a szív Urára,
ősz-húrt pengető hajnalon.