E tájba kapaszkodom akácgyökérrel:
mézajkú virágai illatává bódulok
termő humuszába hullatom magam
lombot bontok csemetéiben
és a suhanó évtizedek alatt
diófává terebélyesedem...

Itt lobogtatom pislogó láng-hitem
jövőt látó gyermekszemekben

Akácgyökérrel kapaszkodom e tájba
míg döfnek glediciatüske-szavakkal
küzdök fenyőtörzs-akarattal
mert szívemre boltozódott már
a Nyírség éneklő ege

Ha lélek-eső zápora áztatja arcom
megtartó kézfogások simítják tenyerem
s felemelik fejem a jegenyék

Bár kifordulnak rezgőnyár-levelek
ezüst-fonákot mutogatva
e változást lebbentő szélben
és sündörögnek napraforgó-fejjel...
én ide kapaszkodom akácgyökérrel

Vágtató emlékek istrángjait tartva
nyerít vissza lovam a Szamos partra
mint hazatért fecske
felcsippentem a szamosszegi sarat
s fészkemhez ragasztom
a bánatporos ereszemen
hogy el ne szakadjak soha tőle
hozzátapaszt fűszál-szeretetem

Fejfa-láncok kötözik hűségem
Szalka porához is
s egy kézen fogott nemzedék
marasztaló tekintete

Mosolyok kötözik meg
az új ajtókért kinyúló kezem
s a botladozó lábam elé
térdelő kérdésekre
nincs feleletem

Maradok hát, begyökereztem

Itt csorduljon le ajkamról
az utolsó ének-zeném
itt ringatózzak örök álomba
az integető bodzák
kitárt tenyerén.