Mennyit szenvedtünk, hogy eldobtuk magunk!
Nyelvet, hitet, hazát,mindent oda hagytunk.
Vesztett harc a sorsunk,sok időkön át,
Ez a nép még egyszer,vajon talpra áll?

Átkozott faj voltunk századokon át.
Ha magyart látsz jön a rettenet!
Vélt s valós bűnökért,mi régen lehetett,
Engedik hogy ma is megkövezzenek!

Nyilaink egykor mint zápor úgy hulltak,
Mind leverve azt, mi nekünk ellenáll.
És királyok reszketve elénk borultak
Hogy vajon e nép ezért most megbocsát?

Büszkék voltunk,mint vadak királya.
Hittük, hogy nem veszíthetünk.
De gőgünk túlfolyt mindenen,
S mi legyőzettettünk.

Szolgák lettünk, kutyák, kevés aki áll.
Eltörött gerincünk, súlyt nem bír a váll.
Más nemzetek mégis irigykedve nézik
Hogy él ez a nép,habár inog s vérzik?!

Úgy vezettek, mint egy szelíd paripát
Háton vittünk oszmánt, oroszt és románt!
Vittük az osztrákot, tatárt, tótot, szerbet
Ám a népünk nevét törölni nem kellett!

De elkövetkezik majd még a dicső kor!
Megkezdődhetik még egyszer a bál.
Acél lesz gerincünk és tölgygerenda’ a váll
Ellenségünk szűköl:e nép talpra áll?

Mert megjövendeltetett a régiek által
Villogjon a zsarnok puskacső vagy kard
Egyik nemzet majd egyszer megdicsőül,
S ez a nemzet nem lesz más,mint a magyar!

Akkor lesz az öröm, akkor lesz a nyár,
A tárogató hangja szabadon kószál.
Piros pipacsok közt hófehér a nyáj,
S a zöld füvön a magyar, végre talpra áll!