Hibáztam. Életemben nem először,
Amikor azt hittem, szíved egy tükör,
Önmagamat láttam benned, tévedtem,
Nem vagy olyan, mint én, nem illünk össze.
Lezártam mindent, ami hozzád között,
Végül a halál romjaiba dőlök.

Vergődöm a keserű sorsom alatt,
Feladtam létemet, az álmaimat.
Nem érzem a végét ennek a búnak,
Eldobott érzését tragikus múltnak.
Ma már más ölel át téged, és nem én,
Mit ér e szenvedés, e keserűség?

Az életem rossz, oly jelentéktelen,
Gyógyszerekkel a kezemben alszom el,
Azzal az álommal, egyszer vége lesz,
Az, ami neked élet, nekem végzet.
Légy boldog vele, nekem már mennem kell.
Szomorú vagyok, könnyezem miattad,

Kesergek, a halál nálam kopogtat,
Hibát követtem el, mert beléd estem,
Szerelmed nem volt igazán őszinte.
Elszakított tőled a nagy távolság,
Türelmed nem volt, hogy még tovább várj rám,
De számomra nem elég a barátság.

Hibáztam már életem során sokszor,
Kergettem azt, mitől lehetek boldog.
Olyan emberekbe szerettem bele,
Akik nem is érdemeltek meg engem.
Persze talpra álltam csalódás után,
Végtelen szenvedések, átkok nyomán,

De vágyaim hajtottak mégis feléd,
Sajnos immár jól tudom, nem eléggé.
Kihalt bennem az irántad érzett vágy,
Ma már várjon rám, a fekete halál.
Gyógyszereimet kezembe véve ma,
Elbúcsúzva attól, amit itt hagytam,

Állok a halál sötét kapujában.
Nevetséges, mert most is rád gondolok,
Szavaidra, melyektől boldog vagyok,
De minden távolinak tűnik, álom,
A szívem pedig csak lassabban dobog.
Sokaknak fog még fájni a halálom,

De én a döntés miatt, nem okolom
Azokat, akik ártottak nekem ott,
Ott legbelül, egy lelken, kopott folton,
Melyet ők okoztak, akik bántottak.
Vége mindennek, életnek, álomnak,
Csak fekszem az ágyamban, várok arra,

Hogy azok a gyógyszerek csak hassanak,
Legyen már vége a hazug szavaknak,
Hogy van még értelme, engem akarnak?
Nem! Nem akar engem senki sem, csak az...
Halál, kérlek végre ragadj magaddal!