Szigetnyelven, sziklák között, barlang szája mellet,
Döglött sirályt találtam én, lapost, és fehéret.
Kósza szél lengeti tollát, szomorú a látvány,
És van még egy halom szemét is a szegény párán!

Hányingerem elfojtom én, kemény vagyok, s edzett,
De ez esetben nem vágyom rá- itt fogni a percet!
Tűnjön tova e csúf látvány, mily gyorsan csak lehet,
Sirály potty- szagú friss szellő nyerjen újra teret!

Kiszellőzött immár fejem, vár reám a tenger,
Fedélzeten újra rám jön: ”hányjak-e, vagy nem kell?!”
Szilaj habok nyalják farunk, s vele szép hajónkét,
Meghalunk vajh, mind, egyszerre? Vagy csak egyénenként?

Közel már az otthon földje, látom ködös sziluettjét,
Mellettem áll hű Kedvesem, sós víz marja piros fülét.
Fogam vacog, gyomrom remeg, de ha Belé kapaszkodom,
Nem érzem, hogy rohamosan őszülök, és kopaszodom!

Íme, itt van immár a part, lépjünk reá együtt végre!
Nem számít már, hogy az ajkam hideg csípte hulla kékre!
Rázzunk le magunkról gyorsan sós vizet és sok homokot,
Hajtsd tüdőmre hejh, szép rózsám, vihar verte nagy kobakod!